Amikor egy gyermek szerepjátékokat játszik, akkor a fantáziavilágban önmegerősítő élményeket gyűjt. Gyakorol és tanul. Gyakorol csak úgy egyszerűen lenni. Gyakorol ellenállni a nyomásnak és megfelelésnek, gyakorolja az akaratot és ellenakaratot. Tanulja az érzelmi világát felfedezni, tanulja a benne duzzadó potenciálokat összekapcsolni a vágyaival és a külvilággal.

A fantáziavilág jelentőségét és funkcióját könnyen felülírja egy trauma, vagy valamilyen erősebb negatív behatás. Megszakítja vagy torzítja a mélyünkkel való kapcsolódást.

Gyakorlópálya helyett a fantáziavilág könnyen lesz az a hely, ahová a fizikai és lelki sérüléssel el lehet menekülni, mert azonnali biztonságot ad. Ott találunk menedéket, ahol anyátlanná és apátlanná válunk, ahol elszakadunk a valódiságunktól. Később az eszményekben kereshetünk kárpótlást, elárvultan keressük anyánkat a nőkben, apánkat a férfiakban.

Abban nem lehet megnyugvás, ha az eszményit keressük, ha valamilyen lehetetlenhez mérjük magunkat. Az ingatag vagy kényszeres viszonyulás a külsőhöz anyagi jólétet adhat, de értékgazdagságot és szabadságot aligha. A másoknak megfelelés, a többnek látszódás vírusként kebelezi be a gondolkodásunkat, ebben fulladozik az énünk. Ez az elmevírus egyik elméről a másikra könnyen terjed.

Nincs szabadságunk, amíg a felelősségvállalás helyett játszmákkal tartjuk magunkat felszínen, amíg társ helyett másokban a kárpótló anyát vagy apát keressük. Nincs szabadság, amíg az önvalónk elé sorakoztatjuk az eszményeket, amíg önazonosság és lélek nélkül választunk a között, hogy merre menjünk, és merre ne menjünk.